Patagónia úti beszámoló: kalandok a világ végén

Felfedeztük Patagónia legszebb helyeit egy nagyrészt qalandaros barátokból álló csoporttal, ebből hoztam nektek pár jó történetet.

Fontosnak tartjuk azonban azt előre megjegyezni, hogy ez a mi utazási stílusunk, utasainkkal nem így szoktunk utazni! :)

Körbecsövezni a Földet  – kilenc járattal Patagóniáig

Mivel most az alacsony ár volt az elsődleges szempontunk a kényelem felett, így odafelé öt repülőjárattal, visszafelé néggyel szeltük át a Földgömböt Patagónia felé, az egyenlítő hosszát megközelítő távot repülve, az út közbe eső két-két éjszakát pedig reptereken vagy repülőkön töltve. (Ha valakit érdekelne: Budapest – Milánó – New York – Houston – Santiago – Punta Arenas – Santiago – Houston – Washington – Bécs útvonalat jártuk be.)

Így esett, hogy a milánói reptér egy használaton kívüli folyosóján rendezkedtünk be, hogy a hajnali órákban pár órát aludjunk, azonban a szemfüles biztonságiak ezt kiszúrták, és számunkra érthetetlen indokokra hivatkozva visszaküldtek minket a terminál indulási szintjére, ahol más hasonló helyzetben lévő utazókkal és pár hajléktalannal közösen hajtottuk nem kifejezetten pihentető álomra fejünket.

Útitársunk öt darab 23 kilogrammos sárga úgynevezett „mikulászsák” volt, amik a kempingfelszerelésünket, illetve valamennyi személyes holminkat szállították. Mivel ilyen mennyiségű csomag megőrzése egy vagyon lett volna, míg a csoport egyik része Santiago városát fedezte fel, a másik a reptér tetőteraszán napozott. Kipróbáltunk egy perui éttermet, megnéztük a város közepi dombon álló Szűz Mária-szobrot, és innen persze a környező vidéket, hegyeket és toronyházakat. Utolsó járatunkkal végig az Andok vonulatai és gleccserei felett szállva értünk Punta Arenasba és innen kezdődött a valódi Patagónia-élmény. Innen már bérelt kisbusszal indultunk Chile és Argentína legszebb hegységei felé.

A sztyeppe bohókás lakói Patagóniában

Útba ejtettünk pár hajóroncsot a Magellán-szoros partján, lávamezőket a két ország határán, a legnagyobb meglepetés azonban az utakat rendszeresen szegélyező, vagy akár keresztező guanakók voltak. Ezek a lámához hasonlító gyapjas állatok szabadon mászkáltak mindenhol, szökdécseltek a lávamezőkön, autóutakon, még a lakott területektől órákra fekvő patagóniai sztyeppéken is. Nem éppen az intelligenciájukról híresek: volt, hogy közel engedtek magukhoz, majd, mintha véletlenszerűen sorsolnák a reakciójukat, vágtázva menekültek el jobbára ártalmatlan társaságunk elől. Láttunk még nandukat is (kis termetű struccok), keselyűket, sólymokat, szürke rókát, de sajnos a puma most kimaradt a listánkból.

Már a nemzeti parkok felé tartó utunk is kalandosra sikeredett: fél napnyi autózás után, a célunktól 5 kilométerre (ahol benzinkút is volt) fogytunk ki az üzemanyagból. Ennél egyszerűbben meg se lehetett volna oldani: az első kocsi megállt, volt is nála megfelelő kanna, és fordult egyet a benzinkútig. Olyan gyorsan megjárta, hogy még csak nem is volt időnk rendesen kifotózni magunkat az első igazán ikonikus megállónknál.

Patagónia legjava: napkelték, gleccserek, az alvás nem opció

Előszeretettel indultunk a Nap előtt, hogy a napkeltét már egy-egy híres kilátópontról csodáljuk meg. Legikonikusabb ezek közül is a vörös fényben fürdő Fitz Roy gigantikus gránit csúcsa volt, ami kétezer méterrel magasodott fölénk, holott csak pár kilométerre volt tőlünk. A környező csúcsokat pedig mind gleccserek szegélyezték. A sok csapadék (szerencsére ebben alig volt részünk!) és alacsony hóhatár miatt Patagóniában sokkal kisebb területen is létre tudnak jönni gelccserek, mint például Európában. A völgyekben pedig a sebes folyású türkizkék folyók vágtatnak le a misztikus hatású öreg erdőkben. Nagyon érdekes volt, hogy itt a legtöbb fa nem elkorhad, hanem csak a kérge hullik le, így teljes erdők maradnak meg szürkés-fehéren, egészen szürreális tájakat alkotva.

Meglátogattuk Argentína leghíresebb gleccserét, a Perito Morenót, ami négy völgyből folyik le, és 40 méter magas darabokban törik le (borjadzik) a lagúnájába, mindezt pedig egész közelről lehet nézni az egykori morénáról. Persze általában pont akkor fordultunk el, vagy takarták el a kilátást fák az ösvényen, amikor ez megtörtént, és csak a morajlásokra lettünk figyelmesek.

Kijelölt kempingekben aludtunk a nemzeti parkok szívében, így elképesztő kilátás nyílt már a sátor cipzárját kihúzva is – így készítettem a kedvenc képemet is az úton egyből ébredés után, erre megérte felkelni.

Dél-Dél-Dél-Amerika: Patagónia legdélebbi pontjain

Sajnos a pingvinek szigetére vezető hajós túránkat visszamondta a szolgáltató az időjárásra hivatkozva, de így legalább kényelmes nappal zártuk a helyi programunkat, amikor már amúgy is mindenki végletekig kimerült/beteg volt: a kontinentális Amerika legdélebbi, autóval megközelíthető pontjára utaztunk, ahol ki is van írva nagy betűkkel, hogy "Fin de Camino", vagyis az út vége. Innen még délebbre túráztunk, hogy minden lépésnél elmondhassuk Csavardi Samu nyomán szabadon: "Na, tessék. Ha még egy lépést teszek, akkor ez lesz a legdélebb, ahol valaha is voltam."

Utunkat egy végeláthatatlan rózsaszín-lila lupin (magyarosabban: csillagfürt) mező is keresztezte, és egy szokatlan emlékmű is, ami Chile földrajzi központját volt hivatott jelezni. De mit keres ez itt a kontinens végén? Mert a chileiek nem állnak meg a kontinensnél: az Antarktisz egy szeletét is sajátjuknak tekintik, így az ország képzeletben még tovább nyúlik Dél felé, mint amit a térképen elsőre látsz. És hogy mennyire komolyan veszik ezt? Olyannyira, hogy többször előfordult, hogy szervezetten várandós nőket is odaszállítottak, hogy chilei állampolgárok szülessenek az Antarktiszon, ezzel is alátámasztva a területi igényüket.

Búcsú Patagóniától és az Újvilágtól

Utolsó esténket az itthonról kiutaztatott Hungária pezsgővel és egy rögtönzött házibulival zártuk, majd megkezdtük két napig tartó utunkat haza. Útközben még meglátogattuk Washingtonban a reptér melletti Udvar-Házy múzeumot, ahol felfoghatatlan számú repülő között egy űrsikló, egy Concorde, és az Enola Gay (a Hiroshimára atombombát ledobó repülőgép) is ki van állítva. Utolsó gépünkről pedig még halványan a sarki fényt is láttuk Grönland felett – meggyőződésünk, hogy nem csak a korlátlan italfogyasztás hatására.

Így töltöttünk el két hetet Patagóniában, a világ egyik leghíresebb hegységében, megannyi felejthetetlen történettel és életre szóló emlékkel gazdagodva.

Ha te is szívesen megélnéd Patagónia vad tájait – guanakókkal, gleccserekkel és a világ végének hangulatával -, akkor nézd meg Patagónia élménytúránkat, és tarts velünk a következő időpontban!